Rejtett hatás

Az emberi tevékenység évezredek óta alakítja át a természetes tájakat.

A városok, mezőgazdasági területek, autópályák és települések arra kényszerítették a vadon élő állatokat, hogy alkalmazkodjanak az egyre inkább emberek által uralt környezethez.

Egy új kutatás azonban arra utal, hogy ez csak a történet egyik része. Az állatok viselkedése pusztán attól is megváltozhat, hogy az emberek fizikailag a közelükben vannak, még akkor is, ha maga a környező táj nem változott meg.

Egy nagyszabású kutatás, amely állatok GPS-es nyomkövetési adatait anonimizált mobiltelefonos helyadatokkal kombinálta, kimutatta, hogy a vadon élő állatok reakciói az emberek jelenlétére fajonként és környezetenként jelentősen eltérnek. A legfontosabb megállapítás az, hogy az állatok nemcsak arra reagálnak, amit az emberek építenek, hanem arra is, hogy valójában hol tartózkodnak.

Egy ritka természetes kísérlet

A COVID–19-járvány szokatlan lehetőséget teremtett a tudósok számára.

A lezárások drámaian megváltoztatták, hogy az emberek hová utaztak, milyen gyakran mozogtak, és milyen helyeket kerestek fel. A kutatók 2019 és 2020 azonos időszakaiban vizsgálták az állatok mozgását, az Egyesült Államok kontinentális területén élő 37 fajt képviselő 4581 emlős és madár GPS-adatait felhasználva.

Az állatok nyomon követése viszonylag egyszerű volt. Az emberek mozgásának követése már jóval nehezebb feladatnak bizonyult. A legtöbb vadon élő állatokat vizsgáló kutatás közvetett módon méri az emberi hatást, például az utak, a mezőgazdasági területek, az épületek vagy a népsűrűség alapján.

Ezek az adatok megmutatják, hogyan alakult át a táj, de nem jelzik pontosan, hogy az emberek egy adott pillanatban merre mozognak. Ennek megoldására a kutatócsoport anonimizált, városrészi szintű részletességet biztosító mobiltelefonos helymeghatározási adatokat használt. Így el tudták különíteni a tartós tájváltozásokat az emberek közvetlen fizikai jelenlétének hatásától.

Az emberi jelenlét megváltoztatja a viselkedést

A kutatás azt is vizsgálta, milyen területeket használnak az állatok, valamint ökológiai fülkéjüket, vagyis az általuk elfoglalt élőhelyek és igénybe vett erőforrások típusait. A legtöbb faj esetében önmagában a táj átalakulása nem tudta megmagyarázni a megfigyelt viselkedést. Az emberi jelenlét is fontos szerepet játszott. A vizsgált fajok mintegy 57%-ára mindkét tényező hatással volt.

Az emberi tevékenység az emlős- és madárfajok nagyjából kétharmadánál összefüggésbe hozható volt a területhasználat vagy az ökológiai fülke megváltozásával.

Ez azt jelenti, hogy a természetvédők fontos terheléseket hagyhatnak figyelmen kívül, ha csak az utakat, a mezőgazdasági területeket és a városfejlesztést mérik, miközben nem veszik figyelembe, valójában hány ember tartózkodik az adott területen.

A vad területek érzékenyebbek lehetnek

Az egyik legérdekesebb mintázat a kevésbé beépített tájakon jelent meg.

Az állatok gyakran érzékenyebben reagáltak az emberi jelenlétre olyan helyeken, mint a nemzeti parkok, mint az erősen átalakított városi környezetben. Az emlősfajok mintegy kétharmada és a madárfajok körülbelül 41%-a csökkentette az általa használt élőhely nagyságát, amikor az emberi jelenlét és a táj átalakulása egyszerre volt jelen.

Ez arra utal, hogy a viszonylag természetes területeken élő állatok már a látogatók számának átmeneti növekedésére is erőteljesen reagálhatnak.

Különböző fajok, különböző reakciók

A vadon élő állatok nem adtak egységes választ. A farkasok például nagyobb területen mozogtak, amikor emberek voltak jelen. A kutatók szerint ez összefügghet az emberekkel való konfliktusok hosszú történetével, és az állatok szélesebb körben szétszóródva vagy nagyobb távolságokat bejárva próbálhatják elkerülni az emberi tevékenységet.

A fehérfarkú szarvasok másképp viselkedtek. Ökológiai fülkéjük a jobban átalakított tájakon kiszélesedett, de az emberi jelenlét fokozódásával szűkebbé vált. A kanadai darvak szinte ennek az ellenkezőjét mutatták. Az eltérő reakciók jól mutatják, miért nem épülhet a vadállomány kezelése egyetlen, minden fajra alkalmazható stratégiára.

Minden fajnak eltérő igényei, tűrőképessége és viselkedési mintázatai vannak.

Tanulságok az embermentes időszakból

A kutatás egy szélesebb körű nemzetközi tudományos program része, amely a járvány időszakában vizsgálta a vadon élő állatokat, egy olyan időszakban, amelyet olykor „antropauzának”, vagyis az emberi tevékenység visszaesésének neveznek. A projekt több száz kutatót fogott össze, és mintegy 13 000 állattól származó körülbelül egymilliárd helymeghatározási adatot gyűjtött össze.

Korábbi kutatások már jelentős változásokat mutattak ki az emlősök mozgásában és a tengeri közlekedésben a lezárások idején.

A legújabb eredmények egy további fontos részlettel egészítik ki ezt a képet: az emberi mozgás közvetlen mérése pontosabbá teheti a vadon élő állatok viselkedésének megértését.

Stressz vagy alkalmazkodás?

Egy fontos kérdés továbbra is megválaszolatlan. Ha egy állat azért változtatja meg a mozgását vagy az általa használt élőhelyeket, mert emberek vannak a közelében, vajon ez az alkalmazkodás segíti a túlélését, vagy inkább a stressz jele? A kutatók most azt vizsgálják, hogy az emberi nyomás hatására viselkedésüket megváltoztató állatok esetében nagyobb vagy kisebb-e az elhullás kockázata.

Ez a különbség döntő fontosságú lehet. Egy viselkedésbeli változás első pillantásra sikeres alkalmazkodásnak tűnhet, miközben valójában kedvezőtlenebb élőhelyekre kényszeríti az állatokat, vagy nagyobb energiafelhasználással jár.

Pontosabb természetvédelmi döntések

A kutatás szerint a jövőbeli természetvédelmi tervek pontosabbá válhatnak, ha az infrastruktúrára vonatkozó információkat az emberi tevékenység valós idejű mintázataival együtt vizsgálják. Ahelyett, hogy egyszerűen egy teljes területet védetté nyilvánítanának, a kezelők azt is figyelembe vehetnék, mikor és hol van a legnagyobb szükségük az állatoknak arra, hogy távol legyenek az emberektől.

A szélesebb körű tanulság az, hogy az együttélés nemcsak az élőhelyek védelmén múlhat, hanem azon is, hogy megértsük, mikor válik fizikai jelenlétünk zavaró tényezővé. Ha egyszerre figyelünk a tájra és az emberi mozgásra, a természetvédelmi intézkedések nagyobb eséllyel biztosíthatják a vadon élő állatok számára a szükséges teret azokban a pillanatokban, amikor erre a leginkább szükségük van.