Rejtett ragadozó

Az új genetikai és fosszilis bizonyítékok alapjaiban változtatják meg, amit a kutatók a Miracinonyx trumani nevű, jégkorszaki észak-amerikai ragadozóról gondoltak.

Bár hosszú lábai és karcsú teste miatt évtizedeken át „amerikai gepárdként” emlegették, valójában a puma leszármazási vonalához tartozott.

Ráadásul a Yukon sarkvidéki területeiről előkerült fosszíliák arra utalnak, hogy egyes populációi halakkal, köztük lazaccal is táplálkozhattak.

Ragadozó megtévesztő névvel

A Miracinonyx trumani hosszú időn keresztül az amerikai gepárd néven volt ismert. Hosszú lábai, könnyű testfelépítése és általános megjelenése valóban erősen emlékeztetett a ma élő gepárdra. A University of California, Santa Cruz kutatói által vezetett új tanulmány azonban kimutatta, hogy ez az elnevezés félrevezető, és nem tükrözi pontosan az állat evolúciós történetét vagy vadászati szokásait.

A kutatók nukleáris paleogenomok és stabilizotópos adatok elemzésével arra jutottak, hogy a M. trumani sokkal közelebbi rokonságban állt a pumával, mint a gepárddal.

A faj körülbelül 2,6 millió évvel ezelőtt vált külön a puma leszármazási vonalától.

Gepárdra emlékeztető testalkata az úgynevezett konvergens evolúció eredménye lehetett. Ez a folyamat akkor következik be, amikor egymástól távol álló fajok hasonló környezeti kihívások miatt egymáshoz hasonló tulajdonságokat fejlesztenek ki. A karcsú test és a hosszú végtagok például hatékonyabb mozgást tehettek lehetővé a nyílt tájakon, hasonlóan ahhoz, ahogy a modern gepárd alkalmazkodott az afrikai környezethez.

A füves pusztáktól a sarkvidéki vizekig

A kutatás arra is fényt derített, hogy a Miracinonyx trumani elterjedési területe jóval nagyobb lehetett, mint azt korábban feltételezték. A kutatók mintegy 20 szélességi fokkal északabbra tudták kiterjeszteni a faj ismert elterjedését, ami azt jelenti, hogy az állat messze benyomult az északi régiókba.

Wyoming és Florida térségében a ragadozó valószínűleg általános táplálkozású vadászként élt a mérsékelt övi füves területeken. Itt elsősorban szárazföldi zsákmányt üldözhetett, amelynek elejtésében a gyorsaság és a mozgékonyság játszhatott fontos szerepet. Az északi populációk azonban egészen más körülményekhez alkalmazkodtak.

A Yukon területén feltárt fosszíliák alapján a sarkvidéki egyedek jelentős mértékben halakra, köztük vándorló lazacokra támaszkodhattak. Ez arra utal, hogy a faj sokkal rugalmasabban alkalmazkodott a környezetéhez, mint azt korábban gondolták.

A kifejlett Miracinonyx trumani egyedei becslések szerint körülbelül 150 fontot, vagyis nagyjából 68 kilogrammot nyomhattak. Magasságuk elérhette a három lábat, teljes testhosszuk pedig az orrtól a farok végéig körülbelül nyolc láb lehetett. Erőteljes mellső végtagjaik segíthették a zsákmány megragadását és megtartását, így vadászati képességeik jóval túlmutathattak a puszta gyors üldözésen.

Genetikai alkalmazkodás a szélsőséges éghajlathoz

A kutatók azt is megpróbálták feltárni, hogyan tudott a faj ennyire eltérő élőhelyeken fennmaradni. Ehhez olyan fosszíliákból származó, jó minőségű genomokat vizsgáltak, amelyek 23 000 és 31 000 évvel ezelőtt élt állatoktól származtak.

A genetikai adatok lehetséges alkalmazkodásokat tártak fel, amelyek segíthették az északi populációkat a sarkvidék szélsőséges évszakos változásainak átvészelésében. A kutatók olyan mutációkat azonosítottak, amelyek a cirkadián ritmus szabályozásában részt vevő géneket érintették.

Ez arra utalhat, hogy az állatok képesek voltak alkalmazkodni a sarkvidéki környezet szokatlan fényviszonyaihoz, például a nyári állandó világossághoz és a hosszú téli sötétséghez.

A vizsgálat egy különleges érzékszervi sajátosságra is rávilágított. A többi macskaféléhez hasonlóan a Miracinonyx trumani sem érzékelte az édes ízt, a kutatók azonban azt is megállapították, hogy a vizsgált macskabéléknél inaktívak voltak a savanyú íz érzékeléséhez kapcsolódó gének. Hasonló érzékszervi változások olyan állatoknál is kialakulhatnak, amelyek különösen specializált étrendhez alkalmazkodtak.

Lassú út a kihalás felé

A tanulmány újabb nyomokat szolgáltatott arra is, mi vezethetett a Miracinonyx trumani eltűnéséhez a pleisztocén végén. A genetikai elemzés szerint a wyomingi és a yukoni populációk egyaránt viszonylag alacsony genetikai változatosságot mutattak.

A kutatók ugyanakkor nem találtak erős bizonyítékot súlyos beltenyésztésre vagy hirtelen bekövetkező populáció-összeomlásra. Ehelyett úgy tűnik, hogy a faj több millió éven keresztül fokozatosan veszített az egyedszámából.

Ez a lassú hanyatlás végül megnehezíthette az alkalmazkodást, amikor a környezeti feltételek jelentősen megváltoztak.

Az amerikai „gepárd” története jól mutatja, hogy egy kihalt állatot nem lehet kizárólag a külseje alapján megérteni.

A megtévesztő becenév mögött egy sokkal összetettebb ragadozó rejtőzött:

pumaeredet, gepárdra emlékeztető gyorsaság és meglepő alkalmazkodóképesség jellemezte, amely lehetővé tehette számára, hogy a füves pusztáktól egészen a sarkvidéki környezetig különböző élőhelyeken is boldoguljon.