Álcázott ragadozó

Évtizedeken át az egykor élt ragadozó, a Miracinonyx trumani karcsú teste és hosszú lábai miatt széles körben amerikai gepárdként volt ismert. Az új kutatások azonban azt mutatják, hogy ez a hasonlóság félrevezető volt.

Genetikai és kémiai bizonyítékok szerint az állat valójában a modern puma közeli rokona volt. Ráadásul rendkívül változatos környezetekhez tudott alkalmazkodni, és még az Északi-sarkvidéken is támaszkodhatott a halakra.

Egy álcázott pumarokon

A Santa Cruz-i Kaliforniai Egyetem kutatói által vezetett csapat a Miracinonyx trumani fosszilis maradványaiból származó nukleáris paleogenomokat és stabilizotópokat elemzett. A Current Biology című folyóiratban közzétett eredmények megerősítették, hogy a faj nem állt közeli rokonságban a valódi gepárdokkal.

Ehelyett a modern puma testvérfajának bizonyult, és körülbelül 2,6 millió évvel ezelőtt vált el annak evolúciós vonalától.

Gepárdszerű megjelenése ezért a konvergens evolúció példája lehet. Ennek során egymással nem közeli rokonságban álló állatok egymástól függetlenül alakítanak ki hasonló tulajdonságokat, mert hasonló környezeti hatásokhoz kell alkalmazkodniuk.

Az állat keskeny teste és hosszú mellső lábai segíthették a hatékony mozgást a nyílt területeken. A kifejezetten gyorsaságra specializálódott ragadozókkal ellentétben azonban a M. trumani sokkal alkalmazkodóképesebb lehetett.

Az Északi-sarkig eljutott

A tanulmány a faj ismert földrajzi elterjedési területét is jelentősen kiterjeszti. A kutatók szerint a M. trumani körülbelül 20 szélességi fokkal északabbra is élt, mint azt korábban feltételezték. A fosszíliák alapján a populációk a Wyominghoz és Floridához hasonló mérsékelt övi területektől egészen a sarkvidéki Yukonig előfordultak.

A kifejlett példányok becsült tömege körülbelül 150 font, vagyis 68 kilogramm lehetett. Marmagasságuk nagyjából 3 láb, azaz 91 centiméter volt, testhosszuk pedig a fejtől a farok végéig körülbelül 8 lábat, azaz 2,4 métert tett ki.

A tanulmány vezető szerzője, Cassatt-Johnstone szerint a faj figyelemre méltó ökológiai alkalmazkodóképességet mutatott, amely a modern pumákéhoz hasonlítható. A kutató azt is elmondta, hogy a csapat olyan funkcióvesztő mutációkat azonosított a cirkadián ritmus szabályozásában részt vevő génekben, amelyek segíthették az északi populációkat az északi-sarki nyarak és telek szélsőséges fényviszonyaihoz való alkalmazkodásban.

Az északi macskák halat is ehettek

Az egyik legmeglepőbb felfedezés az állatok étrendjével volt kapcsolatos.

A stabilizotópos bizonyítékok arra utalnak, hogy a sarkvidéken élő populációk egészen más ökológiai szerepet töltöttek be, mint délebbre élő társaik. Yukon területén a macskafélék a tápláléklánc harmadlagos fogyasztói lehettek, és jelentős mértékben támaszkodhattak anadrom halakra, például lazacokra. Délebbre valószínűleg szárazföldi zsákmányállatokra vadásztak a nyílt füves területeken.

A tanulmány társszerzője, Matthew Wooller elmondta, hogy a faj hatalmas földrajzi területen élt, miközben elterjedési területének két végén egymástól jelentősen eltérő módon specializálódott. Ez az alkalmazkodóképesség segíthette a M. trumani túlélését olyan környezetekben, amelyek éghajlatukban és táplálékkínálatukban is drámaian különböztek egymástól.

A genetika újabb meglepetéseket tartogat

A kutatók 23 000 és 31 000 év közötti fosszíliákból nagy lefedettségű genomokat szekvenáltak.

Az elemzés egy másik szokatlan tulajdonságot is feltárt: a M. trumani, valamint a vizsgálatban szereplő valamennyi macskaféle evolúciós vonal nem rendelkezett a savanyú ízek érzékelésében szerepet játszó gén működő változatával.

A macskafélékről már korábban is ismert volt, hogy nem rendelkeznek működő édesíz-receptorokkal, ez azonban az első dokumentált eset, amikor macskaféléknél a savanyú íz érzékeléséhez kapcsolódó gén inaktiválását azonosították.

Az ilyen érzékszervi változások időnként összefüggésbe hozhatók speciális étrenddel, a kutatók azonban nem találtak egyetlen egyértelmű magyarázatot a gén működésének elvesztésére.

Lassú hanyatlás előzte meg a kihalást

A genomok a wyomingi és yukoni populációkban egyaránt alacsony genetikai sokféleséget mutattak. A kutatók ugyanakkor nem találtak a szélsőséges beltenyésztésre vagy hirtelen populáció-összeomlásra utaló jeleket. A bizonyítékok ehelyett a korai pleisztocéntől a késői pleisztocénig tartó fokozatos hanyatlásra utalnak.

A tanulmány vezető szerzője, Beth Shapiro szerint önmagában az alacsony genetikai sokféleség valószínűleg nem okozhatta a faj kihalását. Úgy vélte, hogy a hosszú távú hanyatlás inkább csökkenthette a faj képességét arra, hogy alkalmazkodjon a környezeti feltételek változásához.

A tanulmány végső soron azt mutatja, mennyire félrevezető lehet a kihalt állatok külső megjelenése. A Miracinonyx trumani gepárdra hasonlított, genetikája, étrendje és életmódja azonban egy sokkal összetettebb ragadozót tár fel, amely saját evolúciós útján alakult.