Ember vagy táj?

Az emberi tevékenység évszázadok óta alakítja át a természetes tájakat, egy új kutatás szerint azonban a vadon élő állatok legalább olyan erősen reagálhatnak magukra az emberekre, mint az általuk létrehozott környezetre.

A kutatók állatkövetési adatok és anonimizált mobiltelefonos helymeghatározási adatok összevetésével különítették el az emberi jelenlét hatását az utak, városok és a táj egyéb tartós átalakításának következményeitől.

A Science című folyóiratban megjelent tanulmány 37 fajhoz tartozó 4581 emlős és madár mozgási adatait elemezte az Egyesült Államok kontinentális területén. A kutatók 2019 és 2020 azonos időszakait hasonlították össze, amikor a COVID–19-járvány miatt bevezetett korlátozások jelentősen megváltoztatták, hogy az emberek hol és hogyan mozogtak.

Ritka természeti kísérlet

A világjárvány szokatlan lehetőséget teremtett a kutatók számára. Általában nehéz közvetlenül mérni az emberi jelenlétet, mivel a részletes mozgási adatok ritkán hozzáférhetők nyilvánosan. A korábbi vadbiológiai kutatások ezért gyakran közvetett mutatókra, például a városiasodásra, a mezőgazdasági területekre vagy a kijárási korlátozások meglétére támaszkodtak.

Ebben a kutatásban azonban a tudósok környékszintű, anonimizált mobiltelefonos helymeghatározási adatokhoz fértek hozzá. Ezeket az adatokat a követett állatok heti GPS-adataival vetették össze, így azt is vizsgálhatták, hogyan reagáltak a vadon élő állatok, amikor egy adott területen megváltozott az emberek száma, miközben maga a táj nem feltétlenül változott.

Scott Yanco, a Smithsonian Nemzeti Állatkert és Természetvédelmi Biológiai Intézetének kutatóökológusa, valamint a tanulmány egyik vezető szerzője elmondta, hogy a világjárvány idején szokatlanul nagy mennyiségben rendelkezésre álló mobiltelefonos adatoknak köszönhetően a kutatócsoport a szokásosnál közvetlenebbül tudta mérni az emberi jelenlétet.

Hozzátette, hogy ez olyan hatások feltárását is lehetővé tette, amelyek pusztán az élőhelyek átalakításának vizsgálatával rejtve maradtak volna.

Az ember éppúgy számít, mint a táj

Az eredmények azt mutatták, hogy a vadon élő állatok reakcióit általában nem lehetett kizárólag a táj változásaival magyarázni. A vizsgált fajok mintegy 57 százalékára egyaránt hatással volt az emberi jelenlét és a környezet ember általi átalakítása.

Az emberi jelenlét az emlősfajok 67 százalékánál, a madárfajok 68 százalékánál járt együtt az állatok által használt terület nagyságának vagy az általuk igénybe vett környezeti niche méretének változásával.

A két hatás kölcsönösen is befolyásolta egymást. Sok esetben az állatok emberi jelenlétre adott reakciója attól függött, hogy a környező területet korábban milyen mértékben alakították át, miközben a táj átalakításának hatását részben az is meghatározta, hogy hány ember tartózkodott az adott területen.

Az emlősfajok mintegy 67 százaléka és a madárfajok 41 százaléka csökkentette az általa használt élőhely nagyságát az emberi jelenlét és a táj átalakításának együttes hatására. Az állatok különösen érzékenynek bizonyultak az emberi jelenlétre a viszonylag érintetlen területeken, például a nemzeti parkokban, a sűrűn urbanizált környezetekhez képest.

Más faj, más reakció

Az egyik legfontosabb eredmény az volt, hogy a vadon élő állatok nem egyetlen, előre kiszámítható módon reagálnak az emberekre.

A farkasok például növelték az általuk használt élőhely nagyságát, amikor emberek voltak jelen. A kutatók szerint ez összefügghet azzal, hogy a fajnak hosszú története van az emberekkel való konfliktusok terén, ami arra késztetheti a farkasokat, hogy elkerülésük érdekében nagyobb területen mozogjanak vagy messzebbre vándoroljanak.

A fehérfarkú szarvasok másképp reagáltak. Környezeti niche-ük a tájak fokozódó átalakításával bővült, az emberi jelenlét növekedésével azonban szűkült. A kanadai darvaknál éppen ellenkező mintázatot figyeltek meg.

Ruth Oliver, a Kaliforniai Egyetem Santa Barbara-i kampuszának Bren Környezettudományi és -menedzsmenti Iskolájának adjunktusa, valamint a tanulmány egyik vezető szerzője szerint ezek az eltérő reakciók rávilágítanak arra, hogy a természetvédelmi stratégiákat az egyes fajok sajátosságaira kell szabni, nem pedig általános feltételezésekre építeni a vadon élő állatok viselkedéséről.

Hangsúlyozta, hogy minden fajnak eltérő élőhelyigénye, viselkedése és veszélyeztető tényezői vannak.

Mit jelent ez a természetvédelemben?

A tanulmány a nemzetközi COVID–19 Bio-Logging Initiative része, amely azt vizsgálta, hogyan reagáltak az állatok az emberi tevékenység világjárvány idején bekövetkezett drámai változásaira. A széles körű együttműködésben mintegy 600 partner vett részt, és körülbelül egymilliárd helymeghatározási adatot gyűjtöttek mintegy 13 000 állatról.

Az új eredmények arra utalnak, hogy a természetvédelmi tervezésben nemcsak az állandó infrastruktúrát, hanem azt is figyelembe kell venni, hogy az emberek mikor és hol tartózkodnak fizikailag. Ez hatással lehet a látogatói hozzáférésre, a védett területek kezelésére és az emberi tevékenységek időzítésére az érzékeny élőhelyeken.

A tanulmány ugyanakkor nem mutatja meg, hogy ezek a viselkedésbeli változások kedvezőek vagy károsak-e a vadon élő állatok számára. Az állatok sikeresen alkalmazkodhatnak a megváltozott körülményekhez, de módosult mozgásuk a stressz jele is lehet. Oliver szerint a kutatócsoport jelenleg azt vizsgálja, hogy azok az állatok, amelyek az emberi nyomásra megváltoztatják viselkedésüket, nagyobb vagy kisebb eséllyel pusztulnak-e el.

A kutatás így újabb fontos szemponttal egészíti ki az ember és a vadon élő állatok közötti kapcsolat tudományos megértését. Az utak és a városok egyértelműen számítanak, de ugyanígy maga az emberi jelenlét is – ráadásul az egyes fajok rendkívül eltérő módon reagálhatnak rá.