Veszélyes erdősítés

A fák ültetése a klímaváltozás elleni küzdelem egyik legismertebb eszközévé vált.

Azonban ha minden elérhető területet erdővel próbálunk borítani, az több kárt okozhat, mint amennyi hasznot hoz.

A környezettudományi kutatások rávilágítanak, hogy a sikeres helyreállítás az adott ökoszisztémák megértésétől, a meglévő biológiai sokféleség védelmétől és annak felismerésétől függ, hogy a természetes, nyílt tájaknak önmagukban is fontos szerepük van az éghajlat szabályozásában.

Miért nem mindig jobb a több fa?

A nagyszabású helyreállítási programok ambiciózus környezetvédelmi célokat tűznek ki. A Bonni Kihívás például azt a célt tűzte ki, hogy 2030-ig 350 millió hektár leromlott és erdőirtás által érintett területet vonjanak helyreállítás alá. A helyreállítás azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden tájat fákkal kell borítani.

A füves pusztákat, cserjéseket és szavannákat néha azért tekintik leromlott környezetnek, mert nem borítja őket sűrű növényzet. Valójában sok ilyen terület ősi ökoszisztéma, amely a szárazsághoz, a kiszámíthatatlan csapadékhoz és a kedvezőtlen növekedési körülményekhez alkalmazkodva fejlődött.

Ha ezeken a tájakon kiterjedt erdősávokat hozunk létre, az felboríthatja a kialakult élőhelyeket, veszélyeztetheti az őshonos fajokat, és további terhet róhat az amúgy is korlátozott vízkészletekre.

A faültetés rejtett költségei

A fák elnyelik a szén-dioxidot, környezeti hatásuk azonban messze túlmutat a szén megkötésén. A száraz régiókban a nagy léptékű faültetés fokozhatja a vízért folytatott versenyt. A nem megfelelő fafajok csökkenthetik a patakok és folyók vízhozamát, befolyásolhatják a felszín alatti vízkészleteket, és kevesebb vizet hagyhatnak a mezőgazdaság, valamint a környező közösségek számára.

A napfénnyel kapcsolatban is van egy kevésbé nyilvánvaló következmény. A nyílt füves területek és a világos talajok gyakran több napenergiát vernek vissza, mint a sötétebb erdők lombkoronái. Ha ezeket fákkal váltjuk fel, csökkenhet ez a fényvisszaverő képesség, amelyet albedónak neveznek, így az erősebb szén-dioxid-elnyelésből származó hűtőhatás egy része is ellensúlyozódhat.

Ezért a nem megfelelő helyre telepített fák a vártnál kisebb éghajlati előnyökkel járhatnak, még akkor is, ha a fák sikeresen növekednek.

Tanulságok Afrika száraz területeiről

Afrika értékes példákat kínál arra, miért kell a helyreállítási programokat a helyi környezeti feltételekhez igazítani.

A Nagy Zöld Fal kezdeményezést 2007-ben indították el, és eredetileg egy kiterjedt, fákból álló övezet létrehozását tervezték a Száhel-övezetben az elsivatagosodás megfékezésére. A kezdeményezés azóta szélesebb körű tájrehabilitáció, fenntartható mezőgazdaság és a helyi közösségek ellenálló képességének erősítése felé mozdult el.

Nigerben a gazdálkodók mintegy ötmillió hektárt állítottak helyre a gazdálkodók által irányított természetes regeneráció révén. Ahelyett, hogy teljes mértékben új csemeték ültetésére támaszkodnának, védik és gondozzák azokat az őshonos fákat és cserjéket, amelyek a meglévő gyökerekből, tuskókból és magokból újulnak meg.

Ez a megközelítés javíthatja a mezőgazdasági termelékenységet, miközben támogatja a térség éghajlatához már alkalmazkodott növényzetet.

A klímavédelem újragondolása

A faültetés továbbra is értékes lehet azokon a területeken, ahol az erdőket elpusztították, és ahol a megfelelő őshonos fajok képesek fejlődni. A probléma akkor jelentkezik, amikor az ültetési célok fontosabbá válnak az ökológiai következményeknél.

A hatékony helyreállítást nem pusztán az újonnan elültetett fák számával kell mérni, hanem az egészségesebb talajjal, a stabil vízellátással, az őshonos fajok fennmaradásával és a helyi megélhetési lehetőségek javulásával.

A bolygó védelméhez nem mindig van szükség új erdők létrehozására. Néha a legjelentősebb környezetvédelmi eredmény abból születik, ha felismerjük azoknak a tájaknak az értékét, amelyek már most is pontosan úgy működnek, ahogyan a természet kialakította őket.